Ekkor jött a keményebb feladat: meg kellett találnunk a szállást a kis sikátorok között. Ez már azért is problémát jelentett, mert az utcák elnevezése elég hozzávetőleges; arabul minden ki volt írva, és néha franciául is alatta, amit legalább el tudtunk olvasni. Természetesen amikor meglátták a helyiek, hogy csomaggal indulunk sétálni, rögtön felajánlották többen is, hogy elkísérnek a szállásunkhoz, vagy ajánlanak sokkal jobbat. Persze nem hagytuk magunkat, hanem bíztam a tájékozódási képességemben :) Itt kivételesen a Google Maps nem sokat segített, mert a műholdról a kis utcácskák nem kimondottan kivehetőek. Amikor már egész közel jártunk a szálláshoz (túljutva a forróságban bűzölgő rohadt gyümölcsökön, az őrülten közlekedő motorosokon, és az utcán nyers húst áruló henteseken), és hosszas bolyongás után sem találtuk kiírva sehol a Riad el Tainam-ot, egy járókelő rámutatott az ajtóra, amin kopogtatnunk kellett. Magunktól biztos nem találtuk volna meg, úgyhogy itt most kimondottan jól jött a segítség.
Kicsit azért bátortalanul léptünk be, mert az érkezésünk előtt pár héttel kiderült, hogy az eredetileg lefoglalt szállásunkat éppen felújítják, és egy másikba raktak át minket. Ez még rendben is lett volna, de amikor kb 3 nappal korábban próbáltam idetelefonálni, hogy minden rendben van-e, nem sokra jutottunk a beszélgetés során. Elsősorban azért, mert az angol nyelvet meglehetősen máshogy ismertük, és a telefon túloldalán lévő ember semmi áron nem akarta megérteni, mire vagyok kíváncsi...
Mindenesetre a szálláson vidáman üdvözöltek és rögtön reggelivel kínáltak minket (a reggeli érkezés miatt ez kb 10 körül lehetett) -> kedves gesztus, mert már amúgy is éhesek voltunk.
A lepakolás után elindultunk felfedezni kicsit komolyabban a medinát (itteni óváros; az a rész, ami a falakon belül van). Mi mással is kezdtük volna, mint az útikönyvek által ajánlott frissen facsart narancslé megivása?
Annyira még nem voltunk bátrak, hogy a bazárok közé tévedjünk, ezért a medinából kiérve megnéztük a híres Koutoubia mecsetet, amivel azért volt érdemes hamar megismerkedni, mert kiemelkedvén a lapos épületek közül szinte mindenhonnan elég jó tájékozódási pontot adott.
Besétáltunk a város újabb részébe, útközben kávéztunk egyet, és csodáltuk a marokkói közlekedés sajátosságait: közlekedési lámpa és zebra minimális; az autók mennek amerre éppen kedvük van, a gyalogosok pedig reménykednek, hogy jókor próbálnak elindulni az út túloldalára. De egész jól működött az elsőre kaotikusnak tűnő rendszer.
Este jött az igazi nagy kaland: Tamás kitalálta, hogy ő bizony nem fogja kihagyni a helyi lakomázást. Merthogy a Dzsemaa el Fna az Unesco világörökség része az éjszakai nyüzsgő forgatag miatt. Szóval kóstoltam egy finom frissen sült rablóhús-szerűséget olivás körítéssel,
és az érzést az sem tudta elrontani, hogy a mellettünk lévő kiszolgálófiú nem túl higiénikusnak tűnő módon, de legalább szorgosan mosogatott mindent a lavórjában. Ez a hangulat annyira bevált, hogy a többi estét is itt töltöttük.
Közben néhány kép a szállásról:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése